Amit
a Mindenségből az ember lerombolt, abból Mozart minden egyes hangja egy darabot
visszaállít a helyére.
Ezt
két úton teszi: egyrészt a fizikai sík harmóniájával készít egységet, másrészt
a mögöttes esztétikai tartalmon keresztül viszi végbe saját teremtését. Mozart
zenéje egyszerre élvezet, mámor és rögeszme - így szenvedélyes, mint Don Juan
-, de mindenekfelett megtisztulás, ami zenéjének metafizikai értelmét adja. A
zsenialitása abban rejlik, hogy egységet és harmóniát tud állítani, mind a fizikai,
mind a szellemi világ rendszerében, így a kettőt ki tudja békíteni egymással, s
ez az ember eredendő egységéhez való visszavezető út. Mozart tanít, ihlet és
megtisztít.
Egy
miséjét hallgatva egyszerre részesül a hallgató hitéleti kegyelemben, a
metafizikai Isten szeretetében, valamint a test megtisztulásában, hiszen a test
szempontjából meditatív jelleget ölt a zenehallgatás aktusa a harmónián
keresztül. A miséit hallgatva szinte egy nagy ecsetet látunk magunk előtt,
amellyel a Mennyország képét festi le. Az angyalok énekelnek (ezt mi is
hallhatjuk), a harmónia pedig a jelenet egészében tökéletes.
Sokan
illetik a túlzott szabályosság és harmónia vádjával Mozart zenéjét. Valójában
túl tökéletes ahhoz, hogy elhiggyük, amit hallunk. Egy zene nem lehet ennyire
harmonikus, ennyire isteni – mondhatnánk. De éppen ez az ékes bizonyítéka
annak, hogy a túlvilágit hozza el nekünk, hiszen Istennél minden lehetséges.
Mozart muzsikájának tökéletessége pedig ebből adódik. Ha nem az ember egészének
a megtisztulása lenne a fő funkciója, hanem csupán a mámor és a rögeszme, akkor
nem így kellett volna írnia. De a téma (amely elsősorban a zenei harmóniából és
nem a szövegből következik), azt indokolja, hogy tökéletes egységben legyen
önmagával. Más zeneszerzőknél a cél más, így nem is kell azok harmóniáját,
megtisztulást irányzó törekvését Mozartéval összevetni.
Tekinthetjük
mindezt fordításként is. A túlnan lefordítása és elérhetővé tétele fizikai
érzékszerveinknek. Ez más, mint egy vallási áhitat. Az elsősorban a lélekhez
szól és azt mossa tisztára, Mozart zenéje viszont az ember teljes lényét meg
tudja ragadni. “Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs
bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.”
Mozart
egyszerre szól az emberek és angyalok nyelvén is, hiszen teljességgel átjárja
az ember fizikai és isteni rétegeit, miközben az istenit fordítja, valójában
mint egy angyal. Amit fordít, az pedig tökéletesen tartalmazza az eredeti
értelmet és üzenetet, amely maga a szeretet, s minden hangot átjár. Nemcsak
sugározza azt, hanem kinyílvánítja.
“És
én kerestem egyre-egyre valami nagy harmóniát.”- írja Ady. Most megleltem és el
nem engedem, halálom napjáig, amikor az igazi harmóniát is meglelhetem. Éppen
ezért a legnagyobb félelmem az életben, hogy nem fogom hallani a zenét.
Mozart
egész életében olyan volt, mint egy gyermek, mondta a nagy zeneszerzőről egy
barátja. A gyermek maga a tisztaság. A nem tudás tulajdonságával van
felvértezve, ami sokkal többet ér holmi időleges igazságnak vélt valóságnál és
az ember által megfigyelt dolgok funkciójánál. Mivel a gyermeknek még nincsenek
fogalmai, ezért a dolgokban nem azoknak célját látja, hanem a dolgokat
önmagukban, valahogy úgy, ahogy Isten lát majd bennünket, ha eljön “Ama végső
harang napja”. A gyermek még bűntelen, ezért a belé oltott szeretet még nem
vált töredékessé. Mozart erről írja dallamait. Amint egy levelében is kifejti,
szerinte a kiváló zenészt három dolog teszi: szeretet, szeretet, szeretet.
Éppen ezért kell gyermekinek maradni, ami együtt jár a valódi hallás és a metafizikai
látás képességével. “Ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermek,
nem mentek be a menyek országába.” (Mt. 18:3)
A
katarzis kiemel a duális bomlás folyamatából, az eredeti egység
visszaállítására törekszik. A görög drámákban a hős elbukik, de az eszme győz.
Az esemény gyászos, mégis felemelő. Mozart zenéje egyébként is katartikus, de a
Requiemben magát a katarzist festi meg, hiszen az emberi élet végső
katarzisáról van szó, a halálról. Nem csupán a gyászmise adja az apropót, hanem
maga a zene.
Az
embert két szellemi princípium tartja markában élete folyamán: az ünnep és a
gyász. Ezek között lebeg, pont úgy, ahogyan létében az állat és Isten között
lebeg, sőt folyamatosan fluktuál a kettő között, mivel soha nem képes
válaszolni arra a kérdésre, hogy élete ünnep e vagy gyász. A kettő közötti
fluktuáció egyre hatalmasabb lesz, de nem olyan módon, hogy gyorsabban
váltakozik hangulata a kettő között, hanem mind a kettő egyre egyetemesebben
lesz jelen benne. Végül a halál pillanatában mindkettő kulminál és
kiteljesedik, ezzel megszűnik a fluktuáció, ami maga a meghalás.
A
halál az eredeti egység visszaállásának eseménye, így a legszomorúbb és a
legörömtelibb pillanata az ember életének. A temetések hangulata is mindig
kettős: egyszerre gyászolják és ünneplik a hívek az elhunytat. Gyászolják, mert
már nem lehet velük. Ünneplik az életét, emberségének nagyszerűségét, de
mindenekelőtt azt, hogy az elhunyt már nem csak tükör által homályosan lát,
hanem színről színre.
Mozart
a Requiemben a katarzis által beszél az ember katarzisáról, a halálról. A
gyászmisét hallgatva az ember az érzelmi síkjainak szélsőségeit érzi egyazon
időpontban. Libabőrös lesz, a hátán feláll a szőr, egyszerre retteg és
megnyugszik, egyszerre üli élete legnagyobb ünnepét és gyászát is, egyszerre
van a legnagyobb viharban és legnagyobb nyugalomban. Úgy, mint Jézus és az
apostolok a bárkában, csak ezúttal a vihar nem csendesül le és az ember
félálomban fekszik a bárkában, a vihart és a nyugalmat is magán hordozva. Így
az apostolok és Jézus közti állapotban lebeg.
A
Requiem történései egyszerre két síkon zajlanak: az egész mű szemlélése a
katarzis definícióját adja, miközben a részek leírják a lelki fejlődés útját,
amely folyamat a meghalás előtti órákban is végig söpör az emberen, majd a
halál állapotában ismét.
Kyrie
eleison! Egymásba fűződő és csavarodó imák, imaláncok, rózsafüzérek,
könyörgések végeláthatatlan sora. A világ örvénylik a bűnben és kiált az
irgalomért. Ez a legtöbb, amit tehet. A harc reménytelen, mégis reménykedik,
jobban mondva már csak esdeklik Isten színe előtt. Hamut szór a fejére, majd
levelet ír. Az imája a levele amire ennyi van írva: Kyrie eleison! Elküldi a
levelet, de valójában magát küldi el, saját maga válik az imává, így tör ki a
bűn örvényéből, de az örvény minduntalan visszaszippantja. A legügyesebb ebben
az elvonult remete. Felmegy a hegy tetejére, ott kápolnát épít haranggal.
Meghúzza a kötelet, majd elkezdi énekelni: Dies irae, dies illa.
Ezzel
eljutunk a következő állapotba: e végső harang napjának elfogadása. Az Atya
abszolút igazsága előtti meghajlás. A művész átnyúl a transzcendens igazság
felé és zsenialitásával abból egy darabot valósággá tesz. Mozart ezúttal magát
az igazságot teszi valósággá. Ez előtt csak letérdelni lehet.
Az
angyalok beszélnek és ezt mondják: Csodájára a halálnak. Miközben maguk is
csaponganak az irgalom remélése és az igazság előtti fejhajtás előtt. A Fiúban
bizakodnak, általa kérik a könyörületet, az Atya előtt csak térde rogyni
tudnak. Majd a Confutatisban egyesül a kettő: a könyörgés térden folyik tovább,
miközben az angyali lángok csapdossák az embert. A férfikar a láng, a női az
angyali, mely folyamatos dialógust folytat egymással.
Lacrimosa
dies illa. A megfeszített Krisztus órája. Ekkor szembesül a lélek nagy
feladatával, melyet nem lehet kikerülni: a kereszt felvételét. Azonban
mindenben feldereng a feltámadás reménye is, majd a kereszt mellett az is
kiteljesedik. Meg kell alázkodnia az igazságért, ekkor pedig már nyer is hiszen
„Neked is van törvényed és hatalmad, nemcsak nekik. Ez a törvény és hatalom az
igazság: fejed betörhetik, de ezt a hatalmat el nem vehetik tőled.” Végül a
halál és a feltámadás is abszolút lesz, ezzel pedig eljut a lélek saját
csúcspontjára. Itt nyer értelmet minden eddigi, hiszen világossá válik, hogy az
keresztre való „Amen” mondásban (mely a tétel végén is elhangzik) kapja meg a
lélek az örök békességet. Ezután a lélek feloldódik Istenben és már nem saját
magáért, hanem a tisztitóhely kínjaiban szenvedő bűnösökért könyörög. Ez az
Offetorium.
Sanctus
Dominus Deus Sabaoth! Eljutott a lélek az irgalomtól az igazságon át a
szeretetig, ennek az ünnepe ületik. Hite volt az igazságban, reménye az
irgalomban és szeretett a szeretetben. Újra felnéz a keresztre és oda
kívánkozik ő is, szeretne Krisztussal eggyé válni azaz Agnus Dei lenni. Ezért
imába fog, immár az örök világosság angyalaként, amit a Lux aeterna tár elénk.
Ezzel a kör bezárul.
Amen!
*
Borka
János a budapesti Piarista Gimnázium tanulója volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése