Liszkay Simon: Perzsaszőnyeg (prózavers)

 

Baljós-olajos perzsaszőnyeg csomók jelentek meg akkor az égen, és nagy fürtökben olvadó lilák és gyapjúloncsos folyózöld álmok, rémálmok gyötörték a tetőkön alvókat. És meleg volt, nyári anticiklonok melege, a pára nem is az égből, de a földből jött, földes volt ez a pára, és az emberek a tetőkön aludtak, mert a házakban elviselhetetlen volt már a hő.

 

Nagy halványkék és mozdulatlan búrákra vágytunk mindannyian, rézre és fűzöldre, és zenére, hallatlan harmóniákra, számokra, újakra, mert nem tudtuk már a hetvenet és a tizenötöt, látni akartunk egy vagy két bárányt, vagy gyümölcsöket, frisseket, de tudtuk a kört, és tudtuk a gyököt, mert azokban a napokban matematika volt kenyerünk, borunk, búzánk és búzánk.

 

Léttelenségben lenni volt örök célunk, célunk most is, célunk lesz akkor is, ha elérjük, mert halvány szellemkutyák vagyunk, ugató hiányok, tobzódunk az üveg alatt. Répaszín hordóvasak, oxidált merő vasak, vasak, amiket enni kellene, nem látni, nem érezni, csak megenni, ezek voltunk mi, vasak.

 

Korsónk törött, csontunk égig ért már, fejünket perzsaszőnyegek mocska érte, hajunk zsíroslila, folyik törött korsónkból létünk egyetlen maradéka, folyik gyenge korsónkból lisztünk, vizünk, tengerünk, búzánk, elfolyik bordó és zöld és karmazsin.

 

Szavainkat nem ismertük ekkor, tapogatóztunk csápos szavainkkal, levágták őket istentelen szürke lovagok, fájtak a szavak, tompán, gyönge idegeink hazudtak a fájdalomról, azt hittük szavaink már alig vannak, alig fájnak, szavainkat is belepte az olaj, fulladoztak, elárultak minket az idegeink, elhagytak, mert szavaink még hozzánk tartoztak, de mi már – halvány szellemkutyák, polipok – megszűntünk gondolni velük, elhagytuk őket, folyamok gátjaikat, és velük haltunk mi is.

*

Liszkay Simon a budapesti Piarista Gimnázium diákja