Szabó Lukács: Mi vált meg minket? Gergely Ágnes verséről (esszé)

 

„Mint szavanna széli fák tetejét, kettétenyerelt engem az Isten.” – írja Gergely Ágnes Miserere című verse első soraiban. Ezzel megteremti a vers alaphelyzetét és meghatározza témáját, amely a magány és az egyének közötti kapcsolatok összetettsége, esetleges tragédiája.

A szavanna széli fa teteje szétálló, lelapuló, ahogyan a letenyerelés is lapossá tesz. A szavanna széli fa azonban nem véletlenül lett ilyen: a környezeti hatások alakították ki formáját. Ugyanígy az Isten által végrehajtott letenyerelés sem véletlen, hanem átgondolt és szükségszerű. Mintha az atyai kézvállratétel durva megtestesülése lenne ez a letenyerelés: atyai útmutatás és törvényhozás, amellyel meghatározzák életünk alapjait és formánkat, lelapítanak, megmutatják meddig nőhetünk – eddig és ne tovább! –, majd mikor ezen előkészített fészekben sodródunk, villámcsapással ismét beavatkoznak és feloldják a feldolgozhatatlant.

Maga a helyszín is kulcsfontosságú. A szavanna név indián eredetű, jelentése: minden, ami nem erdős. Minden, ami nem az egyén, ami rajtunk kívül esik, például más egyének, helyek vagy fogalmak. A szavanna tehát szinte maga a mindenség – minden, rajtunk kívül. A szavanna széli fához hasonló élet valójában az egyetlen elképzelhető élet, az egyetlen, amely még elviselhető. A szavanna közepén, a mindenség centrumában a döntések súlya és a harc már elviselhetetlen lenne. „A költő legyen bátor.” Ugyan miért, mire? Hiszen a próbálkozás képtelenség. „Mozdulni talán lehet” – a mozdulat mint egyén és egyén között hidat teremtő cselekvés, realitás, amiben lehetőség rejlik. „Elég, igen, egy kéz elég amint megkeveri a kávét, vagy ahogy visszavonúl a bemutatkozásból” – írja Pilinszky János Elég című versében – a mozdulat számít. Az egyén, a kilapított, szavanna széli fa így kapcsolódhat más egyénekhez, és nem pedig próbálkozás által.

De a kapcsolódás még így is nehéz, „hamarosan besötétedik”. Az emberi kapcsolatok mindig tele vannak drámával, tragédiával, kétségekkel és küzdelmekkel. Az oroszlánok – ahogyan mi mint egyén, mint fa, érzékeljük a többieket, az egyének sokaságát – leheverednek. „Lesz, aki elbődül.” Mindig lesznek konfliktusok, elképzelhetetlen az örökös béke – hamarosan besötétedik.

„Honnét tudná, mi az: kifeszülni, magasan, mint a gége, a puszta éjszaka alá.” Ha törik, ha szakad, az egyén mint individuum megmarad, sohasem válik egészen olyanná, hogy mindent megoszt, hogy mindent meg tud osztani valakivel. Ugyanígy: teljesen sohasem fog minket sem megérteni senki. „Az ágy közös. A párna nem.” – írja Pilinszky Életfogytiglan című versében. Tökéletes kapcsolódás nem létezik, tökéletes kapcsolódás nem létezhet. „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek.” – Pilinszky Négysoros című versében illusztrálja az egyén magányosságának megélését – a plakát, a nagyvárosi zsongás és a társasági élet, az egyének közötti kapcsolódás nem minden, a forgatagban is lehetünk magányosak.

Az emberi sors azonban mégis elviselhető, a magány is feldolgozható, hiszen habár „K. elfelejtett üdvözölni.” és „P. nem vett észre”, van Isten és isteni megváltás az emberi kapcsolatokban is. „A tükörben, ott másról volt szó, ott mintha egy bárány tört-zúzott volna, ott valami nagy szelídség azt mondta: megítéllek téged.” – Napló című versében ad tehát választ Pilinszky Gergely Ágnes verse kapcsán felmerülő kérdésünkre: mi oldja fel a magányt, mi vált meg minket, szavanna széli fákat? A válasz világos: Isten kegyelme. „A próbálkozás képtelenség”, mert nem vagyunk – nem lehetünk – egyénként elegek. Nekünk kegyelemre van szükségünk, kegyelemre és irgalomra, arra, hogy megkönyörüljenek rajtunk.

Madarak vagyunk.

Kifeszített gégével, kitátott csőrrel várjuk, hogy Isten megkönyörüljön és kegyelmével tápláljon minket, röpülésre képtelen gyermekeit.

*

Szabó Lukács a budapesti Piarista Gimnázium diákja