Gauland Kristóf: Mézes mustáros maffin (próza)

Zalakaroson találkoztam vele. Szép volt, bordázott oldala borostyánnal volt benőve. Érezni lehetett illatán, hogy levendulában vett habfürdőt. Ő volt az, Sajtos Bence. És mintha ismerne, felém biccentett ajkaival.

 – Hozzátok elém! – rengett bele óhajába a tetőterasz erezete.

 Egy kicsit elvesztettem az önuralmamat, így elkezdtem fülorvososdit játszani: megfogtam a fülcimpámat, elengedtem, az pattogott egy kicsit, aztán – már mire pitymallott – újra le, újra fel, s így ment ez perceken keresztül.

 Hűvös levegő csapta meg az arcomat. Aztán rájöttem, hogy Sajtos Bence csapta meg az arcomat. Lédús mosolyából fentről én is kaptam, nem tudtam visszafogni magamat, így előadtam neki saját operettemnek, az Észtországi kalózok címűnek nyitányát, az Észtországi tenger vadjai címűt.

 Nem várt sokáig, belémrekesztve énekemet újra hangosan kiáltott:

 – Az istenadta! Felülről kiáltok le rád: hagyd el a gordonkádat, és kövess engem!

 Szilárdak voltak szavai. Gordonkámról már-már el is feledkeztem. S ekkor megláttam a trójai faló egy másolatát a tribün mellett. Eszembe jutott, hogy mind a kettő cselló.

 Sajtos Bence egyébként szeretni való és álmodozó lány volt, ujjainak nem volt utolsó perce. Állítólag egy bazsalikomárus vágta le baltával, amikor elmentek fát vágni. A bazsalikomárus azóta nem tért vissza. Egy bozótosban él, a Férges-hegy lábánál. Senki sem zavarja, mert állandóan mézes-mustáros maffin-szag van a környékén.

 – Jövök, szívem! – ordítottam vissza harsányan, már-már ripacs módjára. Nem kellett volna ezt mondanom. Sajtos Bence leugrott a tetőteraszról és belevetette magát a tengerbe.

 Egy nagy, szürke hal úszott el felette.

 Azóta utálok horgászni.

*

Gauland Kristóf  budapesti Piarista Gimnázium 12. osztályos diákja.