Esterházy-szövegek a Piarista Gimnáziumról

 A matematika és „a” Pogány

A budapesti Piarista Gimnáziumba jártam, nagyon fontos hely az életemben. Volt ott egy legendás matematikatanár, Pogány János. A Pogány. Nagyon szenvedélyes ember volt, minden butaságot, nem tudást személyes fájdalomként élt át, illetve sértésnek, a teremtés iránti pimaszságnak vett. Lenyűgöző és félelmetes volt. Még szinte mostanság is álmodtam vele, rémálmodtam – hogy állok a táblánál és gyöktelenítenem kell, de már nagyon össze vagyok zavarodva. Rettentő gyorsan beszélt; kezdetben, mire fölfogtam, hogy hozzám szólt, hogy mintha akarna valamit, már le is barmolt és leültetett. Na, akkor álltam én föl. „Nem találtam a ritmust.”

Eszaszi, kb. ennyit lehetett érteni a nevemből. Ha az „ez tehát” szavakat valaki gyorsan mondja, ma is összerezzenek. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy aki nem tudott, azt megalázta. Nem gonoszságból, szünetekben elbűvölő volt, legendás Vasas-drukker, mikor tudni való, hogy „a jó magyar ember az fradista”.

Én ezt akkor 14–15 évesen fölismertem, hogy vagy meg fognak itt tiporni, vagy megtanulom a matematikát. Valóban, az osztályban az első nem egyes – nevezetesen kettő alá – az enyém volt, úgy október közepe táján.

És aztán kiderült, hogy van egy kicsi érzékem hozzá; mindenesetre az egyetem ehhez képest „maradék nyári nagyvakáció” volt.

De én matematikus soha nem voltam, mert csak szerettem (szeretem ma is) a matematikát, de nem voltam alkotó viszonyban vele. Hogy ezt tanultam, annak azt gondolom, sok részhaszna van; a legfontosabb, hogy egy szintig föl tudom fogni, mi a szép a matematikában. Hogy mit jelent, hogy egy levezetés elegáns. Vagy hogy a „szeretnék egyszer egy Bolyai-könyvet írni” mondat számomra jelent valamit, vagy vélhetően többet, mint másnak.

(Azt csinálom, amit eddig, nézdegélek. = Alföld 1989/1. 29. p.)

 

Három tanári modell

Ha fontoskodni akarnék, és az emlékezés műfajához ez majdnem hozzá is tartozik, úgy mondanám, hogy (számomra) három oszlopa volt ama gimnáziumi létnek. Ez a háromféleség három tanárhoz köthető, három tanítás vetőmagjának lehettem (lám, kicsit stílusficamos) kövecses talaja. Az, hogy én matematikusi diplomát szereztem, inkább volt Pogány tanár úr szenvedélyességének köszönhető, mint az enyémnek. Ez a szenvedély nem volt veszélytelen, aki nem tartott vele, azt legyűrte, nem túlzás talán: megalázta. Az az égő viszony, amely tanár és tárgya közt létezett, élmény és példa számomra azóta is. Ekkor tanultam meg a tudást becsülni, s bonyolódtam bele a tanulás kalandosságába is. Kincs tanár úr elsőre éppen az ellenkezőjének látszott, aki maga volna a szenvtelenség. Fokozatosan derült ki, hogya látszólag hűvös tartózkodás mélyén szintén valami tűz lobog, az igazságosságé. (Áldott kettesek, melyeket osztályelsőként kaszíroztam...) Ezt, diákok/ lassan tanultuk meg becsülni, azt hittük, hogy ez magától értetődő. De ahogy múltak az évek, kiderült, hogy ez a legkevésbé sem magától értetődő. És az is kiderült, hogy az igazságosság az személytelen, de Kincs tanár úr hozzánk való viszonya egyáltalán nem az/ figyelt ránk, ismert minket, és a maga geometrikus szeretetével terelt. S talán még ma is így van, örök osztályfőnök. A harmadik féle tanítás Jelenits tanár úr nevéhez köthető. Ha az előző két oszlopot a Tudás és az Igazságosság dicséretének fogjuk föl, akkor e harmadikat az Egész dicséretének nevezhetjük. Jelenits tanár úr akármilyen kicsi dologról szól is, az egészről beszél, arra figyelmeztet. Az Egész dicsérete számomra azonos a hittel. Hogy valamelyest frivolan fogalmazzak: egy egyházi iskola, amely még a hitről is hitelesen tud szólni - ennél kívánni sem lehet többet. Többszörösen is jólesett akkor oda járnom. A legfontosabbat, a belült már elmondtam. De kívülről is jó volt, mert az iskola nagy presztízzsel bírt, emlékszem, hogy az egyetemen is elismerőleg bólogattak, látván, honnét jövök. Ez '68-ban történt. Mondjuk, két évvel előbb is bólogathattak volna, és szó nélkül kivágtak volna (klerikális reakció gyanánt, fölteszem). Azaz ennek az egész vállalkozásnak/ egyházi iskolába járni, volt valami enyhe ellenállás jellege. Ez főleg a szüleinket mutatta jó fényben, amire egy kamasznak nagy szüksége van. Furcsa, érdekes volt ez a bátorság, némiképp jellemző a Kádár-korszak kontúrnélküliségére, hogy miközben az egész társadalom belenyugodott ezen időkbe (szó szerint: ahogy akit fejbe vertek, arccal a sárba esik bele, úgy nyugodott bele az ország a van-ba, lassan bele), mégis jelezte, jelezhette, hogy volna itt más is, mint e belenyugvás. Az iskola sziget volt/ miközben az ország természetszerűlegnem volt az, illetve egyszerre volt kint is, bent is (amiről most szívesen elfelejtkeznénk).

(Vigília, 1994/4)

 

Konstruktív zordság

A tanítás is szükségszerűen személyesedik. A hiteles (azaz modern) tanár mindig is nagyon fontos volt, a legfontosabb, de talán nem volt a tanár ennyire magányos és magára hagyatott.

Megvallom, nekem eléggé konzervatív, merev fölfogásom van az iskoláról, mondván az legfőképpen olyan hely, ahol tanulni kell, és tanulni nehéz. Munka. Nyilván azért gondolom így, mert ilyesmit láttam annak idején a Piarista Gimnáziumban, és részint tetszett nekem az a szigorúság, részint, úgy vélem, hasznomra volt.

Ezzel szemben atyaként nem tudom ezt a „konstruktív zordságot” következetesen képviselni. Azt csinálom, ami a legrosszabb: csupán jelzem. Azaz morgok. Rosszabb esetben megsértődöm. És hát az sem igaz, amiben régebben reménykedtem, hogy a nevelés az nem más, mint példaadás; a gyerekek nőnek, mint a dudva, és látják, amit látnak, és ez a nevelés. Valamelyest igaz ez, de hát továbbra is fontos marad a „pedagógusi”, a sok apró, gyakorlati kérdés, mikor, mit és hogyan adjunk a kezükbe.

Ugyanoda kanyarodunk mindig vissza: nekünk magunknak kell hihetőknek lennünk, hogy hihető legyen az, amit mondunk.

(Új Pedagógiai Szemle 2016.7-8.)

 

A piaristák az ÉS

Hosszan tudnék a személyes piarista élményeimről mesélni, arról, ahogy megtanultam, mi a tanulás, vagy a tanáraimról, és szívesen meg is tenném ezt, mert tényleg sokat tanultam tőlük – de nem eleget, fiam!, szokta az ember megálmodni a mondat végét. Az alapító, Kalazanci Szent József nagy ötlete az volt, hogy népiskolákat és jó iskolákat hozott létre, tudás és áhítat, szakemberség és pietás, matematika és szentháromság. A piaristák az ÉS. Az ÉS mindig nagy kihívás, mert könnyen SE-SE lehet belőle, s akkor jobb a tiszta VAGY, bár az is lehet, hogy bennünk nincs elég bizalom és nyugodtság, és így biztosítjuk magunkat a VAGY-gyal. »A bravúr kötelező«, ezt a mondatot is ott hallottam, az iskola falai közt.” 

(Egy kékharisnya följegyzéseiből)

 

Fölszentelt, különös figurák, a tudás birtokosai

A piarista gimnáziumban pedig, amelyik nagyon jó és nagyon szigorú gimnázium volt, az ott kétségkívül meglévő alá-fölé rendeltségi viszonyokat nem hatalomként definiáltam, hanem tekintélyként. Ami különbség volna. A tanárok tekintéllyel bíró emberek voltak, és ezt valami jónak gondoltam. Tehát azt, hogy van hierarchia, valami megnyugtatónak. Volt persze drámai része is ennek például, a Pogány János matematikatanárral való viszony, akinél a tekintély extrém formában jelentkezett. Ott ki kellett valamit találni, ha meg akartam úszni a megaláztatást. Vagy el kellett szaladni, vagy meg kellett a matematikát kicsit tanulni. Én ezt a második utat választottam. Nekem a tanáraim tekintélye nyilván azért is, mert papok voltak, valahonnét az égből származott. Fölszentelt, különös figurák, a tudás birtokosai. Ami nyomasztott, azt legitimnek gondoltam, inkább valami jónak, és nem olyasminek, ami elől el kell menekülni, amit le kéne dobnom magamról. Persze nyilván azért is volt ez így, mert sok sikerélményem volt. Jó tanuló voltam, nem bántottak. Lám, ezt a matematikából eredő konfliktust is a magam javára használtam ki, mert elkezdtem a matematikát megtanulni.

(beszélo.c3.hu Petri György interjúja)